Mit rontottam el?

Kőltői kérdés volt a cím ,hiszen tudom a választ. MINDENT. Most nem nyavalygok. hiszen a tények önmagukért beszélnek. rossz ez a karantén, hiszen az unalom, kényszer gondolkodni engedi az embert, még engemet is. (muszály fárasztanom magamat) nem pityergés, de valami azt súgja, hogy ki kell ezt most használnom, mert lehet, hogy nem lesz sok alkalmam. Maradjak a talajon,(okosok állítják, a cukrosok veszélyeztetettek) Mi ez most nálam, önsajnálat, nyavalygás? Olyan ez mint ha magamban beszélnék.. Szoktam? Mi tagadás, előfordul.. Ez azért van, mert nagyképü vagyok és olyan értelmesnek tartom magamat. Én meg szeretek értelmes emberekkel társalogni.. Itt vagyok most a személyes menekültszállómon és másokkal együtt önmagamat is fárasztom gondolataimmal.. Más lehetett volna minden, ha annak idején átlépek az egómon és simán kisétálok az életükből? Nem fogom meg tudni a választ, mert úgyis csak fikció lenne a válasz. Erre még Orsibaba sem tudna válaszolni, legfeljebb mesélni. Nincs már olyan magabiztosságom a statisztikai kijelentésemmel kapcsolatban, bevallhatom. Szegény apám jut eszembe és egyre jobban fáj, hogy nem adtam lehetőséget magamnak, hogy életében lássam. Nem teszem fel azt a költői kérdést sem, hogy milyen érzés lehetett neki egyedül, idegen országban, gyermekeitől távol. Én nem vagyok idegen országban, csak egy számomra idegen világban, de ugyanúgy távol. Annyiból más még, hogy km-ben nem is annyira távol. Persze a távolság is relatív, hiszen 30-30km lehet nagyobb távolság, mint több száz km. Ha belegondolok, van gyerekem, aki kb 1,5 km-re lakik, mégis nagyon messze. tényleg olyan elitélendő, ha nem játszom meg a mintaapát, csak egyszerűen érdekel a sorsa..Mindíg van magyarázatom ? Keresem a magyarázatom? Nem érdekel, ki minek tartja ezeket a monológjaimat. Szerencsémre szarok az emberek véleményére, de a belső fájdalmam, az enyém, nekem fáj.(Van megoldás, ha valakinek nem tetszenek ezek a monológok.. Nem kell elolvasni,,,)Az elmúlt 10 évben megszámlálhatatlanszor ostoroztam másokat, magamat, de a bizonytalanság, vagy inkább a remény, hogy mi lett volna, ha nem a konok fejem vezet...Nem lesz erre meggyőző válasz, sohasem..Miért akarok mindig válaszokat, ahelyett hogy a megoldást keresném? Számomra már nincs jelentősége a megoldásoknak. Nem"a hattyú halála" ez, hanem egyszerűen tele a hőcipőm, akinek meg valami nem tetszik.....Most dühöngök? Nem.. Ennek a monológomnak sem volt se füle, se farka.. Kezdek becsavarodni, Hogy soha nem voltam "százas"(kinek, mi a százas) Na nem fárasztom magamat, s másokat.